|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 7 találat | lapozás: 1-7 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Egyed Csaba 2003. december 22.Dec. 20-án, az RMDSZ megalakulásának 14. évfordulója alkalmából hagyományosan Marosvásárhelyen tartott ünnepi rendezvényen adták át a szövetség által létrehozott Ezüstfenyő-díjakat, amelyeket azoknak a személyeknek adományoznak, akik munkájuk révén jelentősen hozzájárultak az államosított föld-, erdő- és ingatlantulajdon visszaszolgáltatásához, valamint az RMDSZ programjának megvalósításához. Markó Béla szövetségi elnök hangsúlyozta, 14 évvel ezelőtt az RMDSZ a szövetség, az egység, az önállósodás útján indult el és ma is ezen halad. A visszaszolgáltatási folyamat révén csak Székelyföldön több mint 250 000 hektár közbirtokossági erdőtulajdont sikerült visszaszerezni a székelység számára, de már több százra tehető az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása is. Az Ezüstfenyő-díjat ezúttal 25-en - köztük önkormányzati képviselők, országos tisztségviselők, egyházi személyek, vállalkozók - vehették át Idén Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Király András, Arad területi elnök, Tokay György parlamenti képviselő, Szilágyi János besztercei kertészmérnök, Balazsi József érsemjéni polgármester, Szakál András Zsolt brassói erdészmérnök, Markó Attila helyettes államtitkár, Nagy Benedek, a vallásügyi államtitkárság tanácsosa, Tőke István csíkszeredai erdészmérnök, Dézsi Zoltán, gyergyószentmiklósi alprefektus, Kásler Pál hátszegi vállalkozó, Egyed Csaba baróti erdészmérnök, Dimény Zoltán berecki alpolgármester, Eckstein-Kovács Péter kolozsvári szenátor, Sallai János széki polgármester, Borbély László marosvásárhelyi parlamenti képviselő, Csató Béla marosvásárhelyi főesperes, Péter Ferenc szovátai polgármester, Böndi Gyöngyike, nagybányai parlamenti képviselő, Bekő Tamás nagykárolyi polgármester, Varga Attila szatmárnémeti parlamenti képviselő, Antal István székelyudvarhelyi parlamenti képviselő, Kaba Gábor zsombolyai polgármester, Lakatos Sándor zilahi mérnök kapott, továbbá a Közbirtokossági Hírvivő, sepsiszentgyörgyi havilap. /Kiosztották az Ezüstfenyő-díjakat. Tizennégy éves az RMDSZ. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./2006. április 21.Egyed Csaba a baróti magánerdészet vezető-főmérnöke és a 2002-ben alapított, Erdővidék nevű erdőtulajdonosok szövetségének vezetője nemrég tért haza Gyulafehérvárról, ahol az Erdőrendtartó Országos Egyesület közgyűlését tartották. Azt tapasztalta: nincs meg a politikai akarat a jelenlegi kormány részéről a teljes tulajdonjog visszaállítására. Az említett egyesület határozatot hozott: bepereli az Erdészeti Minisztériumot, amely korlátozni igyekszik a magánerdészetek jogkörét. Tájékoztatóját azon a székházavató ünnepségen mondta el, a Kovászna megyei Bölönben, ahol nemrég ünnepélyes keretek között megnyitották a baróti magánerdészet hármas számú erdészeti kerületét. Ehhez a kirendeltséghez tartozik Bölön, a szomszédos Nagyajta és csatlakozási óhaját nyilvánította ki Hídvég község is. A kirendeltség főmérnökének Balási Dénes fiatal erdőmérnököt nevezték ki. Ide tartoznak a környék közbirtokossági, egyházi és magánerdőit kezelő és őrző erdészek is. A bölöni önkormányzat kezdeményezése példamutató, mert megkönnyíti az erdőtulajdonosok vagyonával kapcsolatos ügyes-bajos dolgok rendezését. /K. R.: Magánerdészet, merre? = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./2012. október 17.Háromszéki hadifoglyok a krasznojarszki fogolytáborbanAkár megfordított népvándorláshoz is hasonlítható az első világháború kezdetétől az orosz hadifogságba szállított magyar hadifoglyok tömege. Mintegy félmillióra becsüli a szakirodalom a Kijev melletti gyűjtő- és elosztótábortól Szibéria legkeletibb városáig, Vlagyivosztokig hurcolt magyar katonák számát. A hazaitól lényegesen különböző éghajlati viszonyok, a tábori élet okozta elszigeteltség, a kezdeti tétlenség, a hazatérés teljes bizonytalansága csak néhány azon körülmények közül, melyekkel szembe kellett nézniük a foglyoknak. A nemzetközi egyezmények alapján a tisztek és a legénység ellátottsága és megítélése különbözött egymástól: amíg az előbbiek eleinte akár havi ötven rubelt is kaptak, és nem voltak munkára kötelezhetők, sőt, 1919-ig nem is dolgozhattak, addig a legénység alig kapott pénzbeli segélyt, és gyakran osztották be némi bér ellenében a hadigazdaság igényelte különböző munkálatok (út- és vasútépítés, bányászat, mezőgazdaság) elvégzésére. A tiszti táborok világa az említett közülmények következtében mind zártabbá vált, kapcsolata a külvilággal csak a legszükségesebbekre korlátozódott, a tisztek életmódjukban a hazai szokások megőrzésére törekedtek, melyeknek lényeges eleme a művelődési igények kielégítési volt. A civil élet valóságos kicsinyített mása alakult ki a táborokban: könyvtárak, újságszerkesztők, kaszinótulajdonosok, kávézósok, színészek... el egészen a pénzhamisítókig. A tisztek rendelkezésére álló szabadidő magyarázza azoknak a saját készítésű ládikáknak, sakkfiguráknak, faragott tárgyaknak, hangszereknek a létét, melyekből még ma is gyakran látni kiállításokon, hagyatékokban. A szibériai Jenyiszej folyó melletti Krasznojarszktól északkeletre volt Oroszország legnagyobb fogolytábora, melyet Vojenni Gorodoknak (katonai városka) neveztek el. A tábort 1909-ben kezdték építeni, és tíz év alatt kellett volna befejezni. Eredetileg egy gyalog hadosztály elszállásolására létesítették, de a világháború kitörése rendeltetésének megváltoztatását hozta. 1915 elején már több mint négyezer tiszti állományú foglya volt, melynek fele magyar nemzetiségű. A foglyokat számozott, emeletes téglabarakkokban, ún. pavilonokban, szükség esetén földbarakkokban helyezték el. Gábos Dénes sepsiszentgyörgyi tanító hagyatékából került elő a táborról feltételezhetően titokban készült felvétel (1. kép), ugyanis a fényképeket elkobozták, készítőjüket büntették. A 43-as számú földbarakkot egy Penicek nevezetű fogolytársa örökítette meg hadifoglyok részére nyomtatott levelezőlapon (2. kép). Különösen a tanítók szervezete volt aktív. Lapokat szerkesztettek és sokszorosítottak, színházuk volt, és az önművelés számtalan formáját használták ki. Egyed Csaba bodosi származású mérnök jóvoltából jutottam hozzá évekkel ezelőtt nagyapjának, Egyed Géza tanítónak a krasznojarszki fogolytáborra, különösen Gyóni Géza költőre vonatkozó visszaemlékezéséhez. Egyed 1915-ben esett fogságba és került Krasznojarszkba. Leírja, hogy a barakkokban a rendszeresség betartása és az ellenőrizhetőség miatt ún. priccsszakaszokat létesítettek, később azonban engedélyezték, hogy priccsekből tizenkét helyes, deszkafalú szobákat alakítsanak ki. 1916 tavaszán az 5-ös földbarakkban alakult meg a Hadifogoly Magyar Tanítók Egyesülete, melynek harmadik elnöke Egyed Géza volt. Kidolgozták az egyesület alapszabályzatát, és saját, fába faragott pecsétet készítettek. 1917-ben az egyesület 25 rubeles pályázatot hirdetett A magyar nyelv tanítása és a hazafias nevelés címmel, melyet Egyed nyert el. Elismerésként a Balatonyi József fogolytárs által készített díszes Emléklappal ajándékozták meg (3. kép). Az egyesület otthonról postán kapott és a finn fogolytársak által ajándékozott könyvekből könyvtárat létesített, melyet Gyóni Géza, az oroszországi magyar fogolyirodalom jeles költője is gyakran látogatott, közeli barátságba kerülve így Egyed Gézával is. 1964-ben rögzített visszaemlékezéseiben olvashatunk a Gyónival való találkozásairól, annak betegségéről és haláláról. Megtudjuk, hogy temetésén csak kis számú fogolytárs részvételét engedélyezték, birodalmi német evangélikus lelkész temette, sírjához fejfát állítottak. Egyed Csaba őrzi Gyóni Géza Levelek a Kálváriáról című versciklusa Hegyeken át kezdetű versének Krasznojarszkban készített és sokszorosított, a költő által Egyed Gézának ajándékozott illusztrált példányát (4. kép). József Álmos (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 4.Akit Erdővidék honosított (Otthonról hozta a zene szeretetét)Kórust alapított és vezet hosszú ideje, alapító tagja a megye talán legrégebbi és legelismertebb régizene-együttesének, a Kájoni Consortnak, fesztivált és dalostalálkozót szervez, és segít, ahol tud. Gyulai-György Éva nem baróti, még csak nem is erdővidéki, ám közel negyven éve él köztünk: ez idő alatt gyermekeink nemzedékeit tanította zenére a Gaál Mózes Általános Iskolában. Aki csendben, nem kérkedve annyit tesz a városért és a tájegység megismertetéséért, mint ő, már rég nemcsak tiszteletbeli barótinak és erdővidékinek, hanem minden tekintetben honosítottnak tekinthető, olyannak, aki itthon van közöttünk. Gyulai-György Éva 1956. december 21-én született Szászrégenben. A zene szeretetét otthonról hozta – édesapja a híres hangszergyár egyik hangolója és hegedűkészítő mestere volt –, nem csoda tehát, hogy tanulmányait a helyi zeneiskolában kezdte el, majd a marosvásárhelyi főiskola zenepedagógiai szakán folytatta, ahol az erdélyi régi zenei élet meghatározó alakja, Branner Nóra hatása alá került, s eljegyezte magát a reneszánsz zenével. Barótra 1980-ban költözött, ahol Fail Pál és Szabó Mihály felkérésére hamarosan tagja lett az Erdővidéki Cameratának. A Camerata megszűnését követően néhány esztendeig kimarad életéből az aktív zenélés, ám 1988-ban a Kolozsvárról hazaköltöző Demeter János és Katalin kérésére két régi zenésztársával, Egyed Csabával és Oláh-Román Idával együtt megalakították a Kájoni Consort régizene-együttest. Az elmúlt közel harminc év alatt Erdélyben és Magyarországon vagy éppen Európa távolabbi pontjain koncerteztek, s igazán büszkék arra, hogy ahhoz a nagyon szűk csoporthoz tartoznak, akiket amatőr státusuk ellenére is évről évre meghívnak a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra. Az iskolai kórussal, a Gyöngyharmattal is figyelemre méltó eredményeket ért el – voltak országos versenyen harmadikok is –, ám legnagyobb sikerének azt tartja, hogy rengeteg, a keze alatt cseperedő gyermekből vált olyan felnőtt, akinek a zene és az éneklés valamilyen szinten a mai napig meghatározza életét. A felfedezés örömével – Mennyire hálás feladat manapság zenetanárnak lenni egy kisvárosi általános iskolában? Miként lehet a gyermekeket megszólítani, a zene felé terelni? – Évek óta arról beszélnek szakberkekben és a politikusok is, hogy csökkenteni kellene egyes tantárgyak számát, míg a szépérzéket fejlesztőkre nagyobb hangsúlyt fektetni. Ennek ellenére az V–VII. osztályosoknak még jut heti egy óra, ám a nyolcadikosoknak már csak heti fél, azaz kéthetente egy zeneóra. Ezalatt kellene műfajismeretet tanítanunk és zenei általános műveltségükneket megágyaznunk. Nem egyszerű feladat, de léteznek megoldások. Mivel kollégáimmal együtt úgy véljük, a zenei anyanyelv legalább olyan fontos, mint a magyar irodalom beható ismerete, a kétezres évek elejétől megszervezzük az Erdővidéki Dalostalálkozót. Ennek célja a népdalok megszerettetése, terjesztése és hiteles előadásmódja. Az első tíz találkozót Baróton tartottuk, majd a környékbeli iskoláknak adtuk át a szervezést. Így lett legutóbb Bodos a házigazda, idén pedig Magyarhermány vállalta a fel a szervezést. Komolyan készülünk az eseményre, kicsit versenyhangulata is van, ami a gyermekeket erősen motiválja, még maradandóbb lesz élményük. Óráimon úgy próbálok célt érni, hogy nyitok több műfaj felé. Zeneórákon gyakran hallgatunk klasszikus és népzenét, hogy azok a gyermekek is fogalmat alkothassanak, belekóstoljanak a komolyzenébe, akik otthonról nem hoztak ilyen műveltséget. A zenei szemelvényeket próbálom úgy összeválogatni, hogy ismerősnek hassanak számukra, azaz megadassék nekik a felfedezés öröme. Órán tudják meg például, hogy telefonjuk csengőhangjának szerzőit Beethovennek, Mozartnak vagy éppen Chopinnek hívják, vagy hogy a bonchidai menyecskék kezdetű dalt nem a TransylMania Együttes írta, hanem népdal. Gyöngyharmatosaim azt is nagyon élvezték, hogy a 15-ei megemlékezésen a TransylManiával együtt léphettek fel. Szóval, lehet eredményeket elérni s a gyermekeket érdeklődővé tenni, de sokkal többet tehetnénk, ha nem szorítanák háttérbe a zeneoktatást. – A Gyöngyharmathoz mennyire megy könnyen a tagtoborzás? – Alakulásunkkor, 1992-ben nem volt egyszerű bekerülni, mert csakis a kiváló hanggal és ritmusérzékkel rendelkezőket válogattuk ki. Manapság kicsit más a helyzet, mert a választható órákra azok jönnek, akiknek kedvük van. De így sem panaszkodom, jó munkát lehet végezni az érdeklődőkkel. Többségében népdalt, régi katonadalt tanulunk, de nem hiányoznak a modernebb zeneszámok sem, a változatosságot pedig élvezi a diákság, ezért jó szívvel jönnek próbákra. Biztosan vonzó az is, hogy a számos iskolai és városi meghívás mellett külföldre is el-eljutunk. Az elmúlt években jártunk már Magyarországon és Kárpátalján, sőt, brüsszeli koncertsorozatunknak komoly szerepe volt abban, hogy a fogyatékos gyermekek és fiatalok foglalkoztatását vállaló Laura Ház kisbuszhoz jutott. Megéri a fáradozást – A Kájoni Consort igencsak aktív, számos erdővidéki eseményen és Erdély sok településén lépnek fel. Mi a titka, hogy közel harminc év működés után is ennyire frissek? – Nem igaz, hogy nincsenek hullámvölgyeink, de szerencsére van egy kemény mag, amely a kezdetektől kitart, majd ha új tagok jelentkeznek, be tudják építeni őket. Szerencsénkre időről időre megtalálnak azok, akik nem csak jó hangszertudással rendelkeznek s elkötelezettjei a reneszánsz zenének, de emberként is kiválóak. Az utóbbi években tagjaink száma megnőtt – jelenleg tízen alkotjuk az együttest –, ami egyben azt is jelenti, hogy folyamatosan meg kell újulnunk. Kiemelten fontos az életünkben, hogy heti két alkalommal gyűlünk össze próbálni – csakis így érhetjük el, hogy bár amatőrök vagyunk, folyamatosan ott lehetünk a hazai rangosabb reneszánsz fesztiválokon. Sikerünk fő zálogának tehát azt mondhatom, hogy szeretünk együtt dolgozni. – Szerveznek, utaznak, fellépnek: miként sikerül ehhez az anyagi hátteret megteremteni? – Néhány éve létrehoztunk egy egyesületet, amely segítségével több helyre is pályázunk, és számíthatunk a városra is. Próbáinkat az iskolában tartjuk – köszönet érte, de azért jó volna saját terem, amely csak a miénk, s hangszereinknek, kottáinknak biztos helyet adna –, mellettünk állnak az egyházak is, templomaikba gyakran befogadtak, az utóbbi időszakban pedig az olaszteleki Daniel-kastély tulajdonosai, Rácz Attila és Lilla is komoly támaszunk. – Apropó, szervezés. Az Erdővidéki Régizene Találkozó már túl van a hatodik kiadásán. Milyenek a visszajelzések? Megéri a sok lótás-futás és aggódás? – A találkozó létrehozásával az volt a célunk, hogy a zenélést nem hivatásszerűen végzők számára is fellépési lehetőséget biztosítsunk. Akik tehették, szívesen jöttek Erdély távolabbi pontjairól is, és túlzás nélkül mondhatom, vitték Erdővidék hírét messzire. Formálódóban az a közönség is, amelyik igényli ezt a zenét. Kezdetben a baróti Diákdombon vertünk tanyát, majd befogadott Olasztelek. A Daniel-kastély remek helyszín, gyönyörűen felújított ebédlője sok nézőt be tud fogadni, de általánossá vált, hogy a folyosón sem nagyon találni helyet. Lehet jövőben már a kastély udvarára kell kivinnünk egyik-másik koncertünket. Azt mondjuk, megéri a fáradozást, folytatni fogjuk. – Mindig felvetődik: van-e, lesz-e utánpótlásuk? – Azt kell mondanom, nincs gondunk ilyen tekintetben. Mint említettem, nem olyan rég bővült a zenekarunk, s nem ritka az sem, hogy munkájuk, hivatásuk hoz Barótra olyanokat, akik szívesen csatlakoznának, és hamar be tudnak illeszkedni közénk. A Gyöngyharmatnak is évekig volt reneszánsz zenét játszó csoportja. Őket Gyergyai Albert Árgyélus királyfi históriájának dramatizált változatával, illetve az abba beleszőtt, Balassi Bálint megzenésített verseiből álló produkciójukkal éveken keresztül vittük magunkkal. Ezek a fiatalok ma az egyetemi városokban élnek, de a zenétől nem távolodtak el. Nagyon kötődnek Erdővidékhez is, ezért meggyőződésem, többen is itthon fogják boldogulásuk lehetőségét keresni. Ha így lesz, szívesen várjuk őket is sorainkba. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 28.Mozgásra nevelt, élményt adott (Dimény Olga évtizedei)Dimény Olga, vagy ahogy a baróti Tanulók Klubjának legendás vezetőjét Erdővidék-szerte ismerik, Olgi néni szeptembertől nyugdíjba megy. Nehéz elhinni, hogy az örökké energikus, folytonosan szervező és gyermekeiként szeretett tanítványaival elfoglalt tanárnő visszavonul, s otthonról szemléli majd a világot – nem az a fajta. Valószínűleg nem is lesz úgy: arra készül, amíg még hívják, óraadó tanárként visszajár a bő húsz éven át szolgált intézménybe, hogy jelenlegi csoportjait oktassa. Nem hagyja el az általa alapított és szakmai berkekben az idő folyamán országos népszerűségre szert tevő Barót Kupa elnevezésű nemzetközi tánc- és tornafesztivált sem. Egy szó mint száz: Olgi néni nagyon aktív nyugdíjas lesz. Korán választott hivatást – Egy nagybaconi leánykában a hatvanas évek végén miként érlelődik meg a gondolat, hogy testnevelő tanár legyen? – Én már ötödikesen tudtam, hogy az akarok lenni. Egyed Csaba osztályfőnököm testnevelés szakos volt, s némileg meglepődött, amikor az osztályt végigkérdezve, hogy ki mivé szeretne válni felnőttként, én azt mondtam neki, hogy tornatanár. Osztályfőnököm kiváló pedagógus volt, röplabdát és atlétikát oktatott, és amikor felfedezte a torna iránti hajlamomat, külön is foglalkozott velem. Ma is megvan egy fénykép, amelyen a volt labdarúgópályán a tűzoltógerendán fejállást csinálok. Négy év múlva, amikor a Jóbarát egyik újságírója felkereste a nagybaconi iskolát, és beletekintett Egyed Csaba feljegyzéseibe, kiderült, azon a bizonyos napon füzetébe azt jegyezte fel, hogy Baló Olga (Dimény Olga lánykori neve – szerk. megj.) fizikailag gyengén fejlett, tornatanár szeretne lenni. Az újságíró az érdekesség kedvéért lejött Barótra, ahol én már kilencedikes diák voltam, hogy rákérdezzen, még mindig testnevelőtanár szeretnék-e lenni. Mindannak ellenére, hogy az azelőtti évben ízületi és szívreumám miatt fel voltam mentve a tornaórák alól, azt mondtam, igen, még mindig az akarok lenni. Az igazság az, hogy betegségem már akkor sem akadályozott, hogy a tornafeladatokat elvégezzem: tanárom, Kermeczky Réka hiába kergetett el a pálya egyik részéről, mert a másikon úgy is elvégeztem a gyakorlatokat. Az elkövetkező években komolyan atletizáltam, 800 és 1500 méteren megyei és országos versenyeket nyertem. – Ilyen előzmények és elhatározás után, gondolom, egyszerű volt az egyetemre bejutni. – Rosszul gondolja! Az egyik legnagyobb, szinte áthághatatlan akadályt éppen egészségügyi múltam jelentette. Hiába értem el versenyeken kiváló eredményeket, kórlapom sokáig elkísért. Az egyetemi felvételire való jelentkezés feltétele volt a pályára való alkalmassági orvosi igazolás megléte. Ilyent sem Baróton, sem Sepsiszentgyörgyön nem akartak adni. Végül könyörgésem meghallgatásra talált kardiológusomnál, Zsigmond doktor úrnál, aki azt mondta, rajta ne múljon, megadja. 1973-ban nem sikerült a felvételim, de láttam, van mit keresnem ott. Mégis szinte fel kellett adnom terveimet: egy Sugásfürdőn szervezett síversenyt megnyertem, az azt követő gálafelvonuláson pedig olyan szerencsétlenül lépett elém egy néző, hogy lábam törtem. Ekkor hajlottam volna arra, hogy gyógytornásznak tanuljak, de néhány hét múlva levágtam a gipszemet, és ismét edzeni kezdtem. A barátom, későbbi férjem, Dimény János, aki akkoriban elsőéves egyetemista volt a testnevelő szakon Bukarestben, felvitt a fővárosba és évfolyamtársaival együtt edzve készültem a felvételire. Úgy okoskodtam, látogatás nélkülire iratkozom, mert egyszerűbb lesz. Hozzám hasonló „okosak” akadtak még néhányan, éppen ötvenen voltunk egy helyre, de végül 9,50-nel elsőként jutottam be. Olyan jól sikerült a felvételi, hogy a futáseredményeim miatt az egyetem atlétikaedzője azt szerette volna, hogy iratkozzam át nappali tagozatra, de én elutasítottam a lehetőséget. Attól féltünk, ha mindketten nappalin leszünk, úgy helyeznek ki, hogy Jánossal nem fogunk egymáshoz közel eső katedrát kapni, mi pedig nem akartunk elszakadni egymástól. Bajnokokat neveltek – Tanári pályája miként alakult? – Lévén, hogy nem a nappali szakon tanultam, már az egyetemi évek alatt is tanítottam. Megfordultam Kisbaconban, Székelyszáldoboson és Magyarhermányban. 1979-től 1990-ig Nagybaconban tanítottam, majd a baróti Gaál Mózes Általános Iskola következett 1996-ig, végül a Tanulók Klubjában voltam előbb igazgató, majd a központosítást követően intézményvezető. Nagybaconban férjemmel közösen sikeres női és férfi tornacsapatot alapítottunk, amellyel nyolc évig folyamatosan megyei bajnokok voltunk. A Károlyi-módszert alkalmazva már óvodás korban válogatni kezdtünk a nagyszámú gyermekseregből, akik közül a legtehetségesebb tíz-tizenkettővel foglalkoztunk heti három alkalommal. Ezt a munkát folytattuk Baróton is, ahol csapatunk 1991-ben megnyerte az általános iskolák számára utolsó alkalommal kiírt megyei versenyt, az országoson harmadikként végeztünk, Náfrádi (Szabó) Irénke pedig első helyezést ért el. Ő annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még az onyesti tornászközpontba is elvitték. Intézményvezetői kihívás – A Tanulók Klubja milyen kihívások elé állította? – A Tanulók Klubja tánc- és tornakatedrájára áthelyezéssel kerültem, de örvendtem, hogy oda mehetek, ahol olyan jó közösség van. Akkoriban fafaragás-, rajz-, karting-, elektronika-, báb-, moderntánc- és néptánccsoport működött, az oktatók mellett két éjjeliőr, karbantartó, titkárnő és korrepetitor volt alkalmazásban, azaz tizenkét főnyi intézményt kellett igazgatnom. Köreink rendkívüli népszerűségnek örvendtek, Erdővidék jóformán minden szögletéből özönlöttek a gyermekek, általában ötszáz fölött, hatszázhoz közelítő gyermeklétszámunk volt. A munkát hátráltatta, hogy 1997-ben elkezdtük székhelyünk felújítását, ami közel tíz évig, 2006-ig tartott. A tíz év hányódás közben – köreinket az iskolák osztálytermeiben és tornatermeiben tartottuk – szakok alakultak át vagy szűntek meg, oktatók mentek el, az intézményt központosították, Sepsiszentgyörgyhöz csatoltak, azaz jogi személyiségünk megszűnt; nehéz volt az újrakezdés. Volt felújított épületünk, minden igényt kielégítő próbatermeink, kilenc vendégfogadásra alkalmas szobánk – ez nagyon fontos, hiszen a meghívott csapatokat el tudtuk szállásolni, de bevételhez is juttatott –, ám a gyermeklétszám visszaesett. Miután mozgósítottuk régi, a községekben élő barátainkat, akik segítettek tevékenységeink népszerűsítésében, s megjelentek az első eredmények, helyreállt a rend, ismét teljes kapacitással tudtunk működni. Újra mindenik köz-ségből jöttek a fiatalok, hogy néptánc, báb, informatika és modern tánc-torna oktatásunkban részesüljenek. Legtöbben Nagybaconból érkeztek. Mint mondották, nem azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert odavaló vagyok és ismernek, hanem főleg azért, mert valaha őket is tanítottam, s tudják, milyen fontos, hogy a gyermekek mozgásigénye megteremtődjön. Nagyon örvendtem, amiért így gondolkodtak: visszaigazolást nyert, a Jánossal közös elképzeléseink helyesek voltak, nemcsak tanítottunk, de élményt is adtunk a gyermekeknek. Nemzetközi esemény Baróton – Gondolta volna 1997-ben, amikor a tánc- és tornafesztivál elindult, hogy szakmai körökben és a barótiak között is olyan népszerű lesz? – Az igazság az, hogy bíztam benne, de várakozásomat jóval felülmúlta a siker. Az egész onnan indult, hogy 1996-ban meghívást kaptunk Vaslauiba egy hasonló rendezvényre, ahol nagyon jó hangulatban versenyeztünk, és Szabó Vass Melinda, Téglás István – ő most Bukarest egyik legismertebb táncművésze – és Kiss Abigél révén kiemelkedő sikereket értünk el. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltam, jó lenne, ha a hazai közönség is láthatná, milyen tehetséges gyermekeink vannak, ezért nyomban nekifogtam szervezni. Szerencsénk volt azzal is, hogy részt vettem egy Bukarestben szervezett képzésen, amelyen megismerkedtem a stilizált néptáncokat oktató Florin Gavrilescuval, aki nemcsak a zsűrielnök tisztségét vállalta el, de tanácsaival segített is. Az első Barót Kupára 1997. március 23-án került sor tíz csapat, azaz közel százötven tanuló részvételével. Akkoriban a gyermekek elfértek még a tornateremben letett matracokon, a főzést pedig az óvoda konyhája oldotta meg. Ahogy nőtt a rendezvény, nőttek az igények is, s már nemcsak a baróti szálláshelyek, de még a tág környék panziói sem voltak elegendőek. Arra is volt példa, hogy egy csapatnak Tusnádfürdőn kellett megszállnia. Nem is csoda, mert a néhány környékbeli csapaton kívül – Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kovászna – a többiek messziről jönnek. Rendszeresen visszajárnak Barótra bukaresti csapatok, valamint Petrozsény, Kudzsir, Arad, Găeşti, Vaslui, Amara, Râmnicu Sărat, Bârlad, Slatina és Gyulafehérvár képviselői vagy a határon túlról Kapuvár, Kisinyó vagy éppen Párkány csapata. Legutóbb hétszázan táncoltak kis sportcsarnokunkban, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az utóbbi öt évben együttműködünk a Magyar Látványtánc Szövetség elnökével, Boros Tündével, és a Barót Kupa az általuk szervezett Európa Kupa selejtezőjévé vált. Aktív nyugdíjasként – Még néhány nap van hátra nyugdíjazásáig. Visszavonul és távolról figyeli az eseményeket vagy továbbra is tevékenyen részt vállal a sportszervezésben? – A Tanulók Klubjának ügyintézését minden bizonnyal jól fogja végezni utódom, Bálint Péter, katedrámon pedig a jól felkészült, tehetséges Pál Éva veszi át a helyem. Mivel nem szeretnék a nagyon hozzám nőtt diákjaimtól ilyen hirtelen elszakadni, kérvényeztem, aerobik- és mazsorettoktató óraadó tanárként maradhassak még. Ha esetleg nem bólintanak rá, úgy sem maradok ki teljesen a sportéletből, hiszen a Barót Kupa szervezését még, amíg erőm engedi, folytatom. Hasonlóképp kitartóan tovább szervezem a szívügyemnek tekintett nagybaconi Pásztortűz Egyesület által életre hívott Barátság Tánclépésben néptánctalálkozót is. – Több szakmai díjban is részesült az idők folyamán. Mennyire fontosak ezek egy pedagógus életében? – A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2011-ben adományozott Ezüst Gyopár-díj nagyon jólesett, mert mégiscsak a legismertebb szakmai szervezettől érkezett. Hasonlóan fontosnak éreztem a Tanulók Palotája igazgatójától, Kerekes Jenőtől idén kapott életműdíjat is, hiszen a közvetlen kollégák őszinte megbecsülését jelzi. Mégsem ezek, hanem a gyermekek ragaszkodása a legfontosabb visszajelzése annak, hogy munkám során valamit jól végeztem. Rengeteget jelent, hogy a húsz-harminc éve végzett diákjaim nem felejtettek el, az utcán előre köszönnek és mosolyogva, őszintén érdeklődnek, hogy vagyok és segíthetnek-e valamiben. Az ilyen pillanatokért mondom azt, megérte a tanári pályát választani és hivatásként művelni. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 4.Bihariak is részt vettek a felvidéki tüntetésenTöbb száz felvidéki, magyarországi, erdélyi és kárpátaljai gyűlt össze vasárnap a felvidéki Nagytárkányban a Ma nálatok! Holnap nálunk? jelszó alatt megtartott nagygyűlésen. A tüntetésen a résztvevők a szeptember 5-én elfogadott az új ukrán oktatási törvény ellen tiltakoztak. A bihariakat Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt megyei szervezetének elnöke képviselte. Az előzményekhez tartozik, hogy Petro Porosenko Ukrajna elnöke szeptember 25-én aláírta a kijevi parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvényt, amely a kisebbségi nyelveken történő oktatás visszaszorítása miatt éles vitát váltott ki belföldön, de több ország, köztük az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia, Moldávia és Lengyelország is tiltakozott a nemzetiségek anyanyelven történő oktatásának visszaszorítása ellen. A tiltakozó összejövetelre nagy számban érkeztek magyarországi, kárpátaljai és erdélyi tüntetők. Felvidék több régiójából is külön buszokkal érkeztek Nagytárkányba a kárpátaljai magyarokkal szolidáris részvevők. Az erdélyi magyarok üzenetét Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke tolmácsolta, aki többek között elmondta: „Értjük és jól tudjuk, hogy mi jár az ukrán vezetők fejében. Bátorítja őket az is, hogy az EU-nak fontosabb a papír nélkül érkezők sorsa, mint az őshonos nemzeté. Mi azonban azt valljuk, hogy a magyar nemzet sorsa egy és oszthatatlan.” Hármas határ A szlovák-magyar-ukrán hármas határ közelében a Magyar Közösség Pártja, a Csemadok, a Köz-Ért Polgári Körök, a Via Nova – Új Út, valamint a Via Nova Baráti Körök szervezésében került sor az említett tiltakozásra, amelyen többek között olyan közéleti személyiségek üzenetei hangzottak el, mint Kopasz József Nagytárkány polgármestere, Furik Csaba Kisgéres polgármestere, Kiss Beáta, a Magyar Közösség Pártja (MKP) oktatási alelnöke. Szlovákiában a 80-as és a 90-es években történtek próbálkozások az anyanyelvi oktatás megszüntetésére. Samu István, az MKP országos elnökségének tagja, aki szintén jelen volt a tüntetésen, fontosnak tartotta, hogy a felvidéki magyar közösség egységesen lépjen fel az ehhez hasonló kezdeményezések ellen. Nekünk, mint mondta, kötelességünk megmozdulni ez ügyben, jelezni nemcsak a kárpátaljai magyarok felé szolidaritásunkat, illetve azt, hogy tudjuk milyen veszélyt jelent, ha eltörlik az anyanyelvi oktatást, hanem a saját mindenkori kormányunk felé is, hogy ha hasonló akár csak megfordul a fejükben, akkor tudják, valószínűleg polgári engedetlenséghez fogunk nyúlni. Rendkívül sajnálatos és nekünk, felvidéki magyaroknak akár veszélyes is lehet, hogy a szlovák kormány eddig nem ítélte el az ukrán oktatási törvényt és nem tette ezt meg a Most-Híd vegyes párt sem, amely pedig magyar szavazatoknak is köszönheti a parlamentbe és a kormányba kerülését – jelentette ki Samu István. Kárpátaljai magyarság Az eseményen jelen volt Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke is, aki beszédében megköszönte a kárpátaljai magyarság melletti kiállást és azt hangoztatta, hogy nem adják fel a küzdelmet. Rámutatott, a KMKSZ és a történelmi egyházak korábban is figyelmeztettek erre a veszélyre, s ennek kapcsán 65 ezer aláírást is összegyűjtöttek. Most pedig, miután a törvény elfogadásra került és életbe lépett, az alkotmánybírósághoz kívánunk fordulni, illetve az Európa Tanácshoz és a Velencei Bizottsághoz, alkossanak erről véleményt. Nekünk meggyőződésünk, hogy ez a törvény alkotmányellenes és nem felel meg Ukrajna nemzetközi kötelezettségvállalásának sem – hangsúlyozta Brenzovics László, majd hozzátette: érzik, és nagyon fontosnak tartják Magyarország és a többi külhoni magyar közösség mellettük való kiállását. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) és az Esterházy Akadémia nyilatkozattal csatlakozott a nagygyűléshez. Ide tartozik még, hogy a Tárkány nevű települések közötti kapcsolattartás jegyében évente megszervezik ezen települések találkozóját. Így koránt sem volt ismeretlen a bihari küldöttségnek az ukrán határtól alig pár kilométerre található Tisza-parti település. Köröstárkányiak A rendezvény végeztével a helyi polgármester meg is invitálta a helyi hivatalba a bihari és a kárpátaljai vendégeit. Csomortányi Istvánt a köröstárkányi Egyed Csaba néppártos önkormányzati képviselő (a helyi cserkészcsapat vezetője is egyben) és két ifjú cserkész is elkísérte, akik a tiltakozás teljes időtartama alatt díszőrséget álltak. Az Erdélyi Magyar Néppárt sajtóirodája; erdon.ro 2017. november 8.Szórványtábort szerveztek a köröstárkányi cserkészekA köröstárkányi Verbőczy Kálmán Ifjúsági Cserkész Egyesület a Bihar-hegységben elhelyezkedő Vertopon október végén első alkalommal szervezett szórványtábort 60 fiatal részére. A különböző korosztályt képviselő résztvevők a Belényesi-medencében található magyarlakta falvakból érkeztek, akik a tábor ideje alatt Egyed Csaba, köröstárkányi cserkészparancsnok és néppárti önkormányzati képviselő vezetésével fedezhették fel a környéket. „A tábor elsődleges célja, hogy a cserkészéletmódot népszerűsítse, és hangsúlyozza a becsületes életvitelből, valamint az önzetlen segítségnyújtásból fakadó öröm fontosságát” – hangsúlyozta Egyed Csaba. A cserkészparancsnok elmondta: a cserkészéletmód ismerete és terjesztése szükséges ahhoz, hogy a mai fiatalok fegyelmet tanuljanak, felkarolják a gyengéket és szeressék, óvják a természetet. ,,A cserkész híven teljesíti kötelezettségeit melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik” – hangzott el a cserkész törvény második pontja Halász Lászlónak, a tábor egyik segítőjének tolmácsolásában. Habár az esemény a cserkészet szigorú törvényeinek betartása mellett zajlott, a fiatalok az önfeledt szórakozás mellett temérdek információval és élménnyel is gazdagodtak. Az ifjú cserkészek a közeli hegyeket ismerték meg, ugyanakkor eljutottak a Rozsda-szakadékként ismeretes vízmosás hasadékaiba is. A kedvezőtlen időjárás miatt a Nagy-Bihar csúcsra nem sikerült feljutnia a társaságnak, azonban a program továbbra is mozgalmas maradt: a résztvevők imákat, népdalokat tanultak. A közelgő karácsonyi ünnepekre való tekintettel a jelenlevők az adventi koszorú készítését is elsajátíthatták. A jövő évi célok kapcsán Egyed Csaba elmondta: „Hagyományteremtő szándékkal vágtunk bele a cserkésztábor megszervezésébe, melyet következő alkalommal a nyári időszakban kívánunk lebonyolítani. Ugyanakkor köszönet illeti a Bethlen Gábor Alapkezelőt és Magyarország kormányát, amiért támogatták a szórványtábor létrejöttét.” A köröstárkányi Verbőczy Kálmán Ifjúsági Cserkész Egyesület; Reggeli Újság (Nagyvárad) lapozás: 1-7
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
